Röviddel ezután egy újabb iskolaváltás következett, mert középiskolába mentem. Egy közepesen erős gimnáziumot választottak anyámék nekem, mert döntésképtelen voltam. Elvetettem minden ötletet. 

A gimnáziumba való beilleszkedésem elég göcsörtösen sikerült, ha fogalmazhatok így. Egy lányt ismertem, aki óvodatársam volt. Legyen a neve Niki. Talán Nikitől kaptam meg életem legfájóbb mondatát:

Csak azért barátkozunk, mert nincs más.

És ezt csak így. Így odavetette nekem. Nem mondom, hogy nem volt valóság alapja, de már akkor fel kellett volna tűnni, hogy ez nem lesz egy egészséges barátság kezdete. Nagyon akartam valakihez tartozni, így beavattam a titkaimba, családi dolgaimba. Cserébe én 4 éven keresztül hallgathattam a szerelmi életét, amiben egyre hülyébb és hülyébb döntéseket hozott, és egyre jobban a szakadék mélyére sodort (de erről majd később, egy másik blogbejegyyzésben szeretnék írni).

A gimibe nagyon de nagyon be akartam illeszkedni. Osztálykedvenc akartam lenni. Na nem a tanároknál, hanem az osztálytársaimnál. Belementem méltatlan helyzetekbe, méltatlan baráti kapcsolatokba. Benne akartam lenni mindenben. Izzadtságszagú volt az egész. Én ebből csak azt láttam, hogy kontraproduktív, aztán még kétszeresen is gázabbul viselkedtem. Osztály bohóca akartam lenni, de még ahhoz is egy elég szürke kisegér voltam. Ezzel ellentétben érdekes, hogy lett önbizalmam. De komolyan. Nem láttam magam annyira csúnyának, nem éreztem azt, hogy én lennék a legelcseszettebb ember a földön.

Nikin kívül még két lánnyal sikerült jóba lennem: Lillával és Krisztivel. Ők történetesen NIki volt osztálytársai voltak. Legnagyobb meglepetésemre lehívtak kétszer a falujukba. Na hoppá! Ilyen még sosem történt. Sose hívtak sehova, és ez olyan nagy dolognak számított akkor, annyira örültem neki, és fel se fogtam. Emlékszem, hogy első gondolatom az volt, hogy csak játszanak velem és azt akarják, hogy egy buszmegállóban vesztegessem az időmet egy ismeretlen helyen. Ez a barátság tartott 2 hónapig. Igazából már nem tudtam játszani tovább a hülyegyereket, és fárasztó volt őket nevettetni sokszor. Mert ja. Őket meg tudtam nevetni a legtöbbször kitalált, magam kreált történetekkel. 

Vége lett a barátságnak, jött a karantén. A további beilleszkedésemet nehezítette, hogy Niki összeveszett az osztállyal osztálycsoportban. Nem írnám le, hogy mi és hogy volt, mert nem adna hozzá a történethez, de ahogy NIki, úgy én is ki lettem utálva úgymond. Nem lettem az osztály kedvence.

Otthon ültem. Egyedül. A gondolataimmal. Letöröltem az instagramot, mert idegesített. Eleinte még jól éreztem magam, hogy otthon kell lenni, esküszöm élveztem is. Anyámék vettek laptopot, ami méginkább megkönnyítette a tanulást. Volt, hogy szórakoztak a határidőkkel, olyan is volt, hogy nem tudtam megoldani feladatot és idegeskedtem sokat a Microsoft Office programok miatt is, amikhez nem volt jogosultságom akkor még. De valahogy úgy adta magát a dolog, hogy csak úgy elvoltam. Aztán amikor nem volt mit csináljak, és csak én voltam, akkor jött igazán a magány és valamilyen depresszióhoz való érzés. Emlékszem, a napjaim nagyrészét a gyakori kérdéseken töltöttem, és ezzel kapcsolatos kérdéseket írtam ki. Idegesített, hogy senki nem érti meg. Annyit sírtam, hogy ezzel egy kérdést is kiírtam, amiben arra kerestem választ, hogy elmenjek-e a bizonyítványosztásra, mert kurva sokat sírtam és bedagadt a szemem. Végül elmentem. Nagyon rossz volt, de elmentem. Buszra kellett szálljak,szorongtam kicsit, az osztálytársaktól is féltem. Nagyon negatívan láttam mindent, rosszul is éreztem magam előtte és utána is. 

Nagyon magam alatt voltam, rengeteget sírtam. Aludtam, felkeltem, sírtam, lefekvés előtt is sírtam. Fájt, hogy engem senki nem keres, rossz volt, hogy egymagam vagyok. Nem is tudom, hogy hogy vészeltem át a nyarat így. A családi nyaralás se úgy volt, ahogy terveztem. Egy partihajón elsírtam magam. Családom legnagyobb meglepettségére. Ismeretlen idegenek hívtak táncolni. Én meg elbőgtem magam. Hogy ők is előbb keresnek engem, mint az osztálytársaim.

AAHogy mit nevezek magánynak? Mit tartok annak? Milyen érzéshez tudnám hasonlítani ezt az érzést? Mit tudok róla mondani? Igazából nagyon semmit. Ezt inkább elszenvedni lehet.

Magányt érzek akkor is, amikor ellentétes véleményem nem merem felvállalni megszégyenítéstől, érvénytelenítéstől félve. Ilyenkor utána magamnak megfogalmazom gondolatom érvényességét, mert ott és akkor mindenki előtt nem tudnám megfogalmazni, alátámasztani, hogy mit és miért gondolok úgy és ahogy. Ez egy pár napos állapot, amiben emésztem magam, hogy akkor és ott miért nem tudtam azt mondani, hogy mit és miért gondolok úgy és ahogy.

Először hosszan akkor éreztem, amikor iskolát kellett váltanom költözés miatt. Akkor nem pár napig tartott, hanem a mindennapjaim szerves része volt ez az érzés. 

Előtte nekem volt lehetőségem elmenni a barátaimmal fagyizni, esetleg játszóterezni. Hát nem mentem. Amíg a szülővárosomban laktam, addig nem mentem. Volt rá lehetőségem, de nem. Jobban szerettem otthon ülni a gondolataimmal, egy kitalált világban játszadozva, ahol nem az a pattanásos, csúnya kislány vagyok, hanem Hürrem szultána, vagy Mihrimah. Nem kamuzok, legtöbbször tényleg szulejmánosat játszottam. A szüleim hibájának tulajdonítom, hogy hagyták ezt nekem. Nem kellett volna. 

Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve Anyám úgy döntött, hogy az ország másik végébe kell költöznünk, hogy jobb életünk legyen. Elárulom: nem lett.

Az egész nyarat végig izgultam, féltem az új iskolától, és hogy mi vár rám. Sokáig fent voltam. Anyám ezt lázadásnak tulajdonította, pedig a kínzó gondolatok nem hagytak aludni hajnalig és az utána következő fáradság hagyott aludni délután 4-ig is akár. Sajnos Anyám elég hamar belátta, hogy hibás döntést hozott. A magányt ő kezdte el érezni először. Apám nem jött velünk, így velünk kettőnkkel kellett vesződnie a nagyasszonynak. 

Nehéz volt a kezdés. Nem ment a beilleszkedés. Se neki, se nekem. Őt a munkahelyén bántották, engem az iskolában. Nekem szükségem lett volna egy támogató anyára, neki szüksége lett volna egy társra. De mivel társ nem volt, én meg kicsi voltam, hogy felérjem a gondjait, így rajtam töltötte ki a haragját. Naponta többször. 

Az új iskolámba nem ment a beilleszkedés. 

Kedves voltam, aranyos próbáltam lenni, de nem ment. Aztán egy ponton váratlan fordulatot vett az élet. 

Volt egy négyfős baráti társaság, ahova sikerült pár hétig bekerülnöm. A bandavezérrel lettem jóba. Az ő távolléte alatt viszont megharagudott rám a többi lány egy piti döntés miatt, ami megváltoztatott mindent. Utána először ők, utána a többiek bántottak. Mert pattanásos voltam, mert csúnya voltam és mert egyedül voltam. Egyszer hallottam, hogy azt beszélik, hogy milyen gáz már, hogy nem tudok beilleszkedni. Amikor szarrá bullyngoltak azok a kis gecik. Hát köszi szépen. 

Két padtársam is beszélt velem erről, hogy látják rajtam, hogy magányos vagyok; hogy nem beszél velem senki; hogy tesin nem akar senki a párom lenni; hogy kipécéznek; hogy bántanak. Azt hittem, hogy majd akkor ők felkarolnak, vagy valami, azért mondják ezt. Hát nem. Ajánlgatták, hogy menjek oda X-hez, beszélgessek Y-nal, legyek jóba Z-vel. Hát mondom köszi.

Ekkor nagyon magányos voltam, elveszett, hitehagyott. Volt öngyilkossági kísérletem is, nem is egy. A bántások és a kiközösítések miatt. Inkább az utóbbit tulajdonítanám az oknak. Szenvedtem, vergődtem, fuldokoltam a magányban. 

Iskolát kellett váltanom, de ott se volt jobb a helyzet. Semennyivel. Bár nem bántottak, ugyanúgy kiközösítve voltam. Kívülálló, akit nem hívnak sehova. Kívülálló, akivel iskolán kívül nem beszélgetnek. Kívülálló, aki mindig mindent utólag tud meg. 

Először szeretném górcső alá venni, hogy mit tekintek legjobban a társadalmi elszigeteltségem fő okául. A gyerekkoromat, amiben nagy szerepe volt a szüleimnek. 

Édesanyám abból a városból származott, ahová én születtem. Tipikus tankönyvi példája annak, hogy egy rossz döntés miként tehet tönkre egy egész életet. Nagyanyám 17 éves volt, amikor megszülte őt egy iszákos, analfabéta férfinak, aki a nevét sem tudta leírni, mert nem járt sose iskolába, mivel nagyapámat már 5 éves korától befogták dolgozni, így az iskola kimaradt az életéből. Anyám anyja gyűlölte, mert a születése fiatalon anyává tette, és egy életre hozzáláncolta egy olyan semmirekellőhöz, mint Anyám apja. Anyámat az apja se szerette. Oka nem volt rá, csak nem szerette és kész. A bort és a sört annál inkább. 

Anyám inkább anyjuk, mintsem testvérük volt saját testvéreinek. Hamar megtanulta, hogy minden feladat reá hárul, és nem kell hozzá indok, hogy hurkásra verjék őt. Mert bizony minden stresszes, nehezebb időszak rajta csattant. Így éltek hát öten (anyám, a testvérei és szülei) közel 20 éven át, amikor nagyapám feldobta a talpát. Történetesen Anyám születésnapján. (Egyébként milyen ironikus, hogy pont az ő születésnapján halt meg.)Nagyapám halála után Anyám nem mehetett főiskolára, mert valakinek el kellett tartani a gyerekeket, mivel Anyám anyjának takarítónői fizetéséből nemigen tellett ki a napi 2 karéj kenyér, így Anyám is beállt lépcsőházat takarítani, boltban dolgozni, gyárban robotolni, vagy a napszámosokkal almát szedni. 

Anyám megfogadta, hogyha neki lesz egyszer gyermeke, akkor ő azt nagyon fogja szeretni, és nem azt fogja neki nyújtani, amit ő kapott a szüleitől. Az elhatározás jó volt, a kivitelezés azonban megbukott.

Apám egy fokkal szerencsésebb, de ugyanolyan szegény családból származott, mint Anyám. Egy kis faluban élte az életét, amit csak a középiskola idejéig hagyott hátra hétfőtől péntekig. Jó tanuló volt, mint Anyám, erősen reál beállítottságú, viszont ő sem ment továbbtanulni. Sosem volt nagyravágyó, beérte volna egész életében a rotációs kapával, a gyomirtással és állatgondozással. Mert hát ugye falusiként jutott neki bőven a tanyasi életből. A higiéniát, a tisztálkodást nem ismerte, viszont a piákat annál inkább.

Jóval elmúltak mind a ketten 30 évesek, amikor találkoztak. Egyiküknek sem volt párja, gyereke, mind a ketten otthon laktak. Ennek a kapkodásnak meg is lett az eredménye, amit cipelhetek magamon egy életen át. Egy kis, fűtés és fürdő nélküli kunyhóba születtem, mert a nagy siettségben nem jutott idő megteremteni az anyagi feltételeket. Hogy is lett volna idő, ha 3 hónap ismerettség után már megházasodtak, és rá másfél évre jöttem én? Sajnos sem Anyám, sem Apám nem volt a helyzet magaslatán. Apám egy 20 nm-es kertben akart gazdaságot működtetni, Anyám pedig az anyai teendői mellett végzett két állására nem tudott vállalni egy harmadikat. Ennek ellenére vállaltak második gyereket, hogy engem is alig bírtak ellátni. 

Egy szobában nyomorogtunk négyen, aztán a házat (kunyhót) el kellett adnunk, és egy másik szobában kuporogtunk négyen. Ott már egy fokkal jobb volt a helyzet, barátságos szomszédokkal, jófej játszópajtásokkal, közös esti beszélgetésekkel, amikből egy kukkot nem értettem, csak füleltem, mások játékainak ellopásával, és az űrrel, amit a szegénység okozta szégyen és kirekesztettség követelt meg tőlem.

Hát így teltek életem első évei.

Sziasztok!

Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel!

 - mondja Dante. 

Ez a blog nem szól másról, mint arról, hogy leírom az érzéseimet, megéléseimet, következtetéseket vonok le az életem momentumairól, vagy kérdéseket teszek fel, mikre keresem a választ. A fő téma a magány és az ezzel kapcsolatos dolgok, sikertelen próbálkozások, tönkrement barátságok, fájdalmas szakítások lesznek. 

Terápiás céllal írom ezeket, a saját szavaimmal, a saját tempómban, tárgyilagos stílusban.