AAHogy mit nevezek magánynak? Mit tartok annak? Milyen érzéshez tudnám hasonlítani ezt az érzést? Mit tudok róla mondani? Igazából nagyon semmit. Ezt inkább elszenvedni lehet.
Magánynak inkább azt nevezném, amikor egyedül maradok egy gondolatmenettel, véleménnyel, vagy önmagammal. Számomra az különbözteti meg az egyedülléttől, hogy míg az egyedüllétet mi választjuk, a magány csak egy kényszerszülte, egyedül nem megváltoztatható állapot, ami belül teljesen felemészt.
Magányt érzek akkor is, amikor ellentétes véleményem nem merem felvállalni megszégyenítéstől, érvénytelenítéstől félve. Ilyenkor utána magamnak megfogalmazom gondolatom érvényességét, mert ott és akkor mindenki előtt nem tudnám megfogalmazni, alátámasztani, hogy mit és miért gondolok úgy és ahogy. Ez egy pár napos állapot, amiben emésztem magam, hogy akkor és ott miért nem tudtam azt mondani, hogy mit és miért gondolok úgy és ahogy.
Először hosszan akkor éreztem, amikor iskolát kellett váltanom költözés miatt. Akkor nem pár napig tartott, hanem a mindennapjaim szerves része volt ez az érzés.
Előtte nekem volt lehetőségem elmenni a barátaimmal fagyizni, esetleg játszóterezni. Hát nem mentem. Amíg a szülővárosomban laktam, addig nem mentem. Volt rá lehetőségem, de nem. Jobban szerettem otthon ülni a gondolataimmal, egy kitalált világban játszadozva, ahol nem az a pattanásos, csúnya kislány vagyok, hanem Hürrem szultána, vagy Mihrimah. Nem kamuzok, legtöbbször tényleg szulejmánosat játszottam. A szüleim hibájának tulajdonítom, hogy hagyták ezt nekem. Nem kellett volna.
Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve Anyám úgy döntött, hogy az ország másik végébe kell költöznünk, hogy jobb életünk legyen. Elárulom: nem lett.
Az egész nyarat végig izgultam, féltem az új iskolától, és hogy mi vár rám. Sokáig fent voltam. Anyám ezt lázadásnak tulajdonította, pedig a kínzó gondolatok nem hagytak aludni hajnalig és az utána következő fáradság hagyott aludni délután 4-ig is akár. Sajnos Anyám elég hamar belátta, hogy hibás döntést hozott. A magányt ő kezdte el érezni először. Apám nem jött velünk, így velünk kettőnkkel kellett vesződnie a nagyasszonynak.
Nehéz volt a kezdés. Nem ment a beilleszkedés. Se neki, se nekem. Őt a munkahelyén bántották, engem az iskolában. Nekem szükségem lett volna egy támogató anyára, neki szüksége lett volna egy társra. De mivel társ nem volt, én meg kicsi voltam, hogy felérjem a gondjait, így rajtam töltötte ki a haragját. Naponta többször.
Az új iskolámba nem ment a beilleszkedés.
Kedves voltam, aranyos próbáltam lenni, de nem ment. Aztán egy ponton váratlan fordulatot vett az élet.
Volt egy négyfős baráti társaság, ahova sikerült pár hétig bekerülnöm. A bandavezérrel lettem jóba. Az ő távolléte alatt viszont megharagudott rám a többi lány egy piti döntés miatt, ami megváltoztatott mindent. Utána először ők, utána a többiek bántottak. Mert pattanásos voltam, mert csúnya voltam és mert egyedül voltam. Egyszer hallottam, hogy azt beszélik, hogy milyen gáz már, hogy nem tudok beilleszkedni. Amikor szarrá bullyngoltak azok a kis gecik. Hát köszi szépen.
Két padtársam is beszélt velem erről, hogy látják rajtam, hogy magányos vagyok; hogy nem beszél velem senki; hogy tesin nem akar senki a párom lenni; hogy kipécéznek; hogy bántanak. Azt hittem, hogy majd akkor ők felkarolnak, vagy valami, azért mondják ezt. Hát nem. Ajánlgatták, hogy menjek oda X-hez, beszélgessek Y-nal, legyek jóba Z-vel. Hát mondom köszi.
Ekkor nagyon magányos voltam, elveszett, hitehagyott. Volt öngyilkossági kísérletem is, nem is egy. A bántások és a kiközösítések miatt. Inkább az utóbbit tulajdonítanám az oknak. Szenvedtem, vergődtem, fuldokoltam a magányban.
Iskolát kellett váltanom, de ott se volt jobb a helyzet. Semennyivel. Bár nem bántottak, ugyanúgy kiközösítve voltam. Kívülálló, akit nem hívnak sehova. Kívülálló, akivel iskolán kívül nem beszélgetnek. Kívülálló, aki mindig mindent utólag tud meg.
